Meglepetés torpedók a Sebesből
Előre bocsátom, ez most nem a know how-ról fog szólni. Hogy miért? Mert valójában nem túl sok fogalmam van a nimfázásról. Minimál elmélet, szinte nulla gyakorlat. Ráadásul a legkevesebb ismeretem ebben a márna (-paduc-szilvaorrú) témakörben van/volt, úgyhogy teljesen érthetetlen számomra, hogy mindezek ellenére hogy a fenébe sikerült idén mégis öt darabot fognom ebből a bivalyerős, nemes, folyóvízi halból. Ebben a sokismeretlenes egyenletben csak az a biztos, hogy egy pillanat alatt függő lettem, amikor karikába görbítette tíz lábas botomat az első nimfás márnám.
Drone view
A sztori tavaly augusztus elején kezdődött, amikor is egyik kedvenc sebes-körösi elfoglaltságomat míveltem, nevezetesen a szokásos rövidgatya – kínai dorkó kombóban gázoltam a komádi híd alatti szakaszt, és polibogarakkal bombáztam a bokrokat termetes domolykókat remélve. Jöttek is szépen a jó-közepes fejesek, de a déli rekkenőbe valahogy nem akart megérkezni az az igazi 50+-os, hiába raktam föl Csernobilban nevelkedett böhöm nagy csalikat, vagy cincáltam íncsiklandóan a legfinomabb nedveseimet. Ezzel nincs is semmi gond, elvégre nem lehet minden délelőtt kapitális halakat fogni, úgy voltam vele, hogy bőven beérem azzal, ha délután jön meg a bandanagy. Megszomjazva, lesülve kászálódtam ki a híd alatt a folyóból olyan tizenegy óra magasságában azzal a tervvel, hogy először az árnyékban kipihenem az eddigi fáradalmakat, közben jól bekajálok, aztán kitervelem, hogy hogyan tovább. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy az ebédidei utolsó szendvicsemet a hídon fogom elfogyasztani, és közbe mozizok egy kicsit. Mit kushadjak itt a vízszinten, mikor fentről mindig látni pár jó balint, domolykót, sőt, amikor eléggé letisztult a folyó, akkor még a paducok és a márnák sziluettje is ki-kirajzolódik a híd alatt, a cölöpök közti húzós vízben. Akkortájt viszonylag tiszta volt a wasser, így a krúzoló domik mellett fel lehetett fedezni, ahogy a fenéklakó halak mellúszóikat kifeszítve vitorláznak a régi híd megmaradt romjai közt a sodrásban. Sőt, az is tisztán kivehető volt, hogy azok bizony nem a szokásos, itt villogó paducok, hanem szinte egytől egyig márnák voltak! Addig-addig néztem őket, míg teljesen elcsábultam. Valahogy márnát kéne fogni!!! De hogyan? Ugyan hoztam a nimfás botomat, de életemben nem nimfáztam a Sebesen, igazából máshol is csak alig-alig, ráadásul fogalmam sincs, hogy a Küküllőre kötött pisztrángos nimfák jók-e az itteni halakra? Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy nyilván nem. Egyáltalán fogalmam sincs, hogy milyen nimfa kéne ide. De annyira ráfüggtem a híd alatti márnákra, hogy úgy voltam vele, egy óra próbálkozást megér. Ha meg teljesen kilátástalan a helyzet, és csak áztatom feleslegesen a zsinórt, akkor marad az eredeti terv, azaz hogy feljebb megyek a Szűcs-kert magasságába, és domizok tovább, abból baj nem lehet. Leiszkolok a kocsihoz. Egyre izgatottabb vagyok, mert valamiért az lebeg a szemem előtt, hogy fogni fogok, nem pedig az, hogy nem, pedig az utóbbira jóval nagyobb az esély. N3 Evil Black elő, fluosárga monofil elő, nimfás doboz elő. Kutakodnom kell a pár héttel ezelőtti emlékeimben, hogy hogyan is volt szerelve az a hosszú nimfás szerkó? Hány méter volt az előke? Milyen távol voltak egymástól a legyek? Ááá, mindegy, összeeszkábálok valamit csak úgy nagyjából, aztán ha már ott vagyok, úgyis látom majd, hogy rövidíteni kell, vagy hosszabbítani a dolgokon, meg hogy milyen nehéz nimfát kössek hova. Szeretem a precíz dolgokat, úgyhogy egy rikító, saját gyártású kapásjelzőt is bekötöttem, függetlenül attól, hogy az erdélyi okítóim szerint ez az úgynevezett f…zfény, ami teljesen felesleges, mert a kapást az ember anélkül is látja, érzi. Nem baj, rontani biztos nem fog az esélyeimen, viszont sokkal tutibban fest a cejgom, és így legalább messziről úgy látszik, mintha tudnám mit csinálok.
A szentély
Nagy nehezen odabotorkálok a fentről kiszemelt részhez. Nem könnyű a pálya, mert a facölöpök mindenhonnan meredeznek, és az is biztos, hogy egész fent kell bepottyantani a csalikat, hogy a jó szakaszon már a megfelelő mélységben jöjjenek a legyek. Arról nem is beszélve, hogy életembe nem horgásztam még itt így. Na, majd most kiderül, mekkora mágus vagyok. Kiderült: semekkora! Rögtön az első dobásra felakasztom az egyik cölöpre az alsó nimfát. Nahát, micsoda antré! Természetesen beszakad mindkét csalim. Ráadásul a két legjobbnak ítélt cucc. Hogy az a …… . Mindegy, nem adom fel, ahogy a Rapülők énekelte anno, és újabb szereléket állítok össze. Úgy okoskodok, hogy a márna szereti a csontit, úgyhogy felülre egy 3,8-as tungsten fejes fehéres nimfa kerül, alulra pedig egy kisebb pheasant tail egy kevés narancs gallérral. Mintha Oszi régen mondott volna valami olyasmit, hogy a paduc imádja a narancssárga hot spotot, úgyhogy akkor csak jó lesz márnára is.
Azt tettem föl, amit hirtelen a dobozomban találtam
Végre elkezdek horgászni. Meglepően hamar ráérzek, hogy hogy kell vezetni a csalit, hogy viszonylag jó helyen is menjen, és ne is akadjak le túl sűrűn. Fél óra alatt csak kétszer szakadok be, aminek kifejezetten örülök. Mondjuk kapásom még nem volt, de azért na… az elég durva lenne, ha már fogtam volna valamit. Prémium kategóriás bot ide vagy oda, azért érzi a karom ezt a folyton kinyújtózott pózban előadott sepregetést. Lehet, talán gyúrni kéne! Inkább pihenek öt percet. Peca közbe azért végig figyeltem a vizet a polárhemüvegemmel, és láttam a halakat, szóval jó helyen kapirgálok, csak hát nem vagyok egy Maradona. Amúgy igen, csak pont a nimfázásban nem annyira. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Újra nekikezdek. Néha érzek egy-egy leakadásszerű koppanást, de olyan gyorsan jönnek, hogy olyan reflexe senkinek nincs, hogy az ilyesminek akasztani tudjon, úgyhogy konstatálom, hogy ezek biztos nem kapások. Ha majd ránehezedik egy jó márna, azt úgyis érezni fogom. És csodák csodájára úgy tíz perc további úsztatgatás után, egyszer csak elnehezül a cucc, kis tétovázás után beleemelek, hirtelen egy villanást látok a víz alatt, és elindul az áhított hal! Hihetetlen, ez megvan! Hirtelen azt se tudom, mit csináljak! Csak tartsam, vagy erőltessem, hogy bele ne menjen a valamelyik fába? Életemben egyszer fogtam márnát, azt is véletlenül pergetés közben, kb fél perc alatt kitekertem, volt vagy húsz centi. De ez most teljesen más, mert 0.14-es a tippetem, a hal nem húsz centis (van vagy harminc), a botom sokkal lágyabb, mint amivel tíz éve pergettem, ráadásul annyi az akadó, hogy alig látszik a cölöpöktől a víz. Nem lesz ez így jó! Néha úgy megiramodik, hogy komolyan elkezdek rettegni attól, hogy meg fog szakítani. De úgy látszik, szerencsém van, mert valamiért nem célozza meg a régi hídlábakat, pedig fárasztom már vagy öt-hat perce. Lehet, hogy hamarabb is ki lehetett volna venni, de nem mertem kockáztatni, hagytam, hadd fárassza magát, inkább csak tartottam az erős sodrásban. A vége felé, mikor éreztem, hogy már nem olyan virgonc, elkezdtem jobban erőltetni. Na, ettől az lett, hogy elindult folyásnak lefelé. Erre speciel nem számítottam, de hála Istennek azért már nem volt benne annyi spiritusz, hogy nagy galibát okozzon, úgyhogy utána tudtam menni a híd utáni homokpadon, és szépen lassan sikerült szákba terelni ezt az élő torpedót. El se hiszem! Megvan!
Csak a tesókat küldd, a felmenőidet ne!
Szerintem életemben nem örültem így halnak. Gyorsan csinálok jó pár fényképet mindenféle szögből, aztán visszaengedem ezt a bajuszos izompacsirtát. Apám, ilyet! Hogy a fenébe fogtam meg ezt a halat, fogalmam sincs, de hogy óriási játék volt, az egyszer biztos. Na meg az is, hogy nem utoljára horgásztam márnára itt a Sebes-Körösön. Még úgy egy órát próbálkoztam, de halat se nem fogtam, se nem nagyon láttam. Valószínűleg szétcsaptam a gödröt a túl hosszú fárasztással, úgyhogy a délután további részében az eredeti terv szerint feljebb mentem, és folytattam a domolykózást, amiben egy picit azért több rutinom van.
Itt ugrunk egy kicsit térben és időben, ugyanis a következő eset, amikor ismét a nimfás botomat vettem a kezembe, hogy kifejezetten márnára és/vagy paducra horgásszak, idén szeptemberben történt, és a helyszín se Komádi, hanem a körösszakáli híd fölötti rész volt. Ezt sem terveztem, csak a délelőtti domizás olyan jól sikerült, és a hídról ismét olyan csábító villogásokat láttam, hogy elhatároztam, a délutánt a nimfázásnak szentelem. A szerkó összeállításában annyi könnyebbség volt, hogy nagyjából emlékeztem az egy évvel ezelőtti dolgokra, viszont csalival nem álltam valami fényesen, tekintve, hogy nem konkrétan márnázni jöttem, úgyhogy nem is kötöttem tavaly óta semmit. Vakarásztam is a fejem, hogy mit tegyek fel, mert tényleg nem volt túl nagy a repertoár a dobozomban. Nem baj, egy nagy világos nimfa felülre, egy sötét kisebb alulra. Ott vannak a halak, szóval ”ha tavaly fogtam, idén is fogok” felkiáltással lementem a híd alá, beálltam a vízbe térdig, és elkezdtem a horgászatot.
Igazi márnás, paducos
A túloldal se rossz
Na és itt volt az, amit tényleg nem hittem el. Az első úsztatás végén két ütést érzek a boton, meglepetésemben hirtelen reflexből akasztok is, és megindul az a valami a víz alatt. Ilyen nincs! Első úsztatásra? Mi lesz itt később? És mintha nagyobb lenne, mint a tavalyi kolléga! Remeg kezem-lábam, mint a kocsonya, és csak arra tudok koncentrálni, hogy valahogy elkerüljem az meredező fákat, mert itt is olyan a pálya, ami nem a 0.14-es előkének van kitalálva. Érdekes, hogy ez se megy akadóba, pedig érzem, hogy az ereje arra is meglenne, hogy hatszor körbe kerülje bármelyik hídpillért úgy, hogy hozzá se tudnék szagolni. Nem nagyon merem erőltetni, úgyhogy ismét az a taktikám, hogy fáradjon ki, aztán majd elkezdek keménykedni. Nagyon jó fárasztani egy ilyen erős halat, főleg egy ilyen finom bottal. Amikor éreztem, hogy lassan elkészült az erejével, kicsit jobban ráfogtam a dobra, és megpróbáltam odahúzni magamhoz. Egy-két tolerálható kirohanása volt még, de végül megadta magát. Szépen eljátszottunk, biztos volt szűk tíz perc, mire megszákoltam. Istenem, de szép hal! El se hiszem! Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megint sikerült márnát fogjak! És nimfával!!!
A második
Gyors fényképek, mehet is vissza. Alig bírok magammal. Fel is hívtam három-négy embert, hogy elújságoljam az előző tíz perc történéseit, viszont azt, hogy délelőtt fogtam legalább tíz 40+-os domolykót, valahogy el is felejtettem elújságolni. Egy ilyen márna nekem most felért száz kék marlinnal is. Tényleg bitang jó ez a nimfázás, kezdek rágyógyulni! Össze is szedem magam, egy gyors ivászat fent a kocsinál, meg két jó szendvics és caplatok is vissza a helyre, nehogy lemaradjak valamiről, mert ezer százalék, hogy ezek most fognak csak igazán beindulni! Hát nem. A következő másfél óra kapás nélkül repült el. Kicsit értetlenül álltam a dolog előtt, mert meg voltam róla győződve, hogy öt percenként fogni fogok egyet. Ráadásul idő közben felmentem a hídra, és ugyanúgy láttam a halakat villogni. Sőt, átmentem a másik sodorvonalra is, ahol vagy háromszor beszakadtam, de halat nem sikerült fognom, pedig ott is ott voltak. Sebaj, visszaváltottam még egy órára domolykóra, fogtam is pár szebb jószágot, de már valahogy nem tudtam úgy élvezni a pecát, egyre-másra csak a márnák jártak az eszemben. Hazafelé a kocsiban is csak azon gondolkoztam, hogy mikor tudok megint jönni, vajon jó lesz-e még az idő, a vízállás, hol máshol, és milyen nimfával kéne próbálkozni, mert abban biztos voltam, hogy nekem ebben az élménytengerben még muszáj megmártózzak, ahányszor csak lehet.
És két hét múlva a sors kegyes volt hozzám. Na, mondjuk pont nem ezt gondoltam, amikor október huszadikán este tízkor betoltak a műtőbe, de egy nappal korábban még igen. Történt ugyanis, hogy tizenkilencedikén, szombaton ismét a Sebes-Körös partján talált a reggel. Enyhén felhős ég, gyenge szél, picit hideg a huszonhat-hét-nyolc fokos előző három héthez képest, de ettől eltekintve minden tökéletes, hiszen szerelem össze a Stickmant! De nem ám domolykóra, nem, nem. Az a kispályásoknak való! Engem ugyanis idén ősszel végleg elkapott a márnaláz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy teljesen beszippantott a sebesi nimfázás, ezért nem is igazán terveztem mást erre a napra. Aztán persze nyilván váltok, ha túl nagy lesz a betli, de eltökéltem magam: amíg bírom, erőltetni fogom a lárvautánzást. A szerelést ahogy szoktam, a kocsinál összeraktam, gázlóruha fel, irány a part! Nagyon jól néz ki a víz. És él is! Rablások, szedések, ugrások, van itt minden kéremszépen! Már előre remeg kezem-lábam, mert szó szerint érzem a halat. Elkezdek horgászni. Az első negyedóra eseménytelenül telik. Még csak be se szakadok. Nyilván nem jó mélységben járatom a legyeket, úgyhogy kicsit bátrabban engedem fenék közelbe a csalijaimat. Ennek meg is lesz az eredménye, két szakadás. Nem baj, van még pár jónak ítélt nimfám, de azért nem kell tovább erőltetni ezt a tendenciát. Egy fokkal óvatosabban próbálom eregetni a sodrásban a lárvautánzatokat, érzem, ahogy néha le-lekoppannak a fenéken valami kőbe, vagy a kemény márgába. Olykor le is akadok, de mindig ki tudom pöccinteni. Fogok pár kagylót is, úgyhogy a mélység már jó, de valamiért mégsem akarják az igazságot. Lehet, a csali színe nem tetszik nekik. Felteszek alulra egy apró, rózsaszín gallérral kötött, ezüst fejű, fekete testű nimfát. Muszáj valamivel kísérletezni, mert látom, hogy itt vannak a halak, mégsem tudom megfogni őket. Úgy tíz perc elteltével megtörik a jég. Elnehezedés ott, ahol tudom, hogy nincs akadó, beemelés, gól! Már tekeri is ki a kezemből a botot a hal. Már rutinosabb vagyok, nem festek akadó-ördögöket a falra, csak tartom a sodrásba, hadd fárassza magát. Hihetetlen erő van ezekben a halakban, rendesen fárad az én karom is. Olyan hat-nyolc perc sétáltatás után sikerül megszákolnom a mai nap első, életem harmadik legyes márnáját.
A harmadik
Premier plan
Sajnos még fejben tudom tartani őket, de a jövőben mindenképpen azon leszek, hogy ez a prímszám szigorúan monoton konvergálást mutasson a végtelen irányába. De szépen is hangzik! És még csak fél tíz! Felviszem a partra, mert itt korlátozottak a lehetőségek a horogszabadításra, fényképezésre, eléggé instabil a part, ahol állok. Hát ez is a szokásos méret, de nem panaszkodom, ha ilyenből ma jön még öt, karácsonyig boldog leszek. Pár fénykép, aztán visszaengedem, hadd menjen Isten hírével.
Kicsit élesztgetni kell, lehet, hogy picit túlfárasztottam, de fél perc se telik el, és vad farokcsapással tűnik el a Körösben. Mondanám, hogy szóljon öreganyjának, de nem teszek felelőtlen kijelentéseket, egy akkora márnát innen biztos nem szedek ki. Beérem ezzel a forma-forma mérettel. Nagyszerűen indult a nap, alig várom a folytatást! Némi itóka elfogyasztása után újra a pályán vagyok, és fáradhatatlanul úsztatom tungstenfejjel, és mindenféle szőrökkel, drótokkal és egyéb szintetikus anyagokkal ínycsiklandóvá tett horgaimat. Tíz perc sem telik el, újabb kapás! Bevágás, megvan! Kapaszkodok a botba, mert ez mintha nagyobb lenne az eddigieknél. Azonban a pontos mérete nem derült ki, mert sajnos kb. húsz másodperc után leakadt. Óóó, hogy az a… Na, nem baj, legalább nem szakított meg, és nem maradt a szájában egy kis emlék röpke találkánkról. A következő egy óra viszont a totális eseménytelenség jegyében telik, amitől kissé elbizonytalanodom. Közben a nap is előjött a felhők mögül, és pont odasüt elém. Tisztán látom, hogy nincs hal ezen a részen. Azt nem tudom, hogy a napsugarak, vagy a két fárasztás miatt ürült ki a sodorvonal, de tény, itt most felesleges bármit is csinálni, mert egy árva durbincs se kószál előttem. Nincs mit tenni, jegelem kicsit a helyet, és úgy döntök, pihenésképpen elmegyek domolykózni. Van egy tuti helyem, amit egy hónapja fedeztem fel, kíváncsi vagyok, hogy most is olyan szép halak állnak-e a lelógó ágak alatt, mint a múltkor. Ugyanabból a bokorból fél óra alatt kicsíptem hat darab 45+-os domit, és volt legalább kétszer ennyi rontott kapásom, egyik se volt a fogott méret alatt. Igazából annyira nem is bánom a dolgot, mert a karom megint kezdett fáradni, sokáig nem is bírtam volna pihenés nélkül. Mielőtt elindulok, leülök a gáton, benyomok két szendvicset, meg napozok kicsit. Szeretek kisebb szüneteket iktatni a horgászatba, és csak nézni a tájat, hiszen olyan szép errefelé minden. Egyszer komolyan festőállványt meg ecsetet hozok magammal horgászbot helyett.
Klasszikus körösi látkép a töltésről
A plein airrel kacérkodó sziesztám után behuppanok a kocsiba, és lefurikázok a ”titkos” helyemre. Ötös bot összerak, darázs a tippet végére, aztán hajrá! Nagyjából fél órát tart a lelkesedésem, mert ahogy gázolok a tuti helyem felé, belebotlok egy hosszú, sodrós szakaszba, ahol egy bedőlt fa csinál egy visszaforgót a jobb parti húzós vízbe, még a part is ki van marva az örvényléstől, és számolatlanul állnak mögötte, alatta a jobbnál jobb domolykók! És az még semmi! Ahogy jobban figyelek, gyönyörű márnákat pillantok meg, mert pont olyan mély csak a víz, hogy éppen le lehet látni a fenékre. Mit gyönyörűeket, ezek lehetnek vagy három kilósak! És nem egy, nem kettő, hanem legalább öt-hat ilyen giga méretű, és még több kisebb lavírozik a folyásba. A kisebbet pedig itt most úgy kell érteni, hogy minimum kilós az alja! Azt a kutya nemjóját! Ennek a fele se tréfa, azonnal fordulok is ki a nimfás botomért. Vagy kétszer majdnem hasra esek a térdig se érő vízbe, annyira sietek, hogy minél hamarabb visszajöhessek ebbe a márnakánaánba. Az izgalom nem hat túl jól a finom mozdulatok kivitelezésére, mert kb. öt percbe telik, míg sikerül átfűzzem a kapásjelző apró karikáján az előkémet. Annyira igyekszem, hogy a kocsikulcsot persze az ajtóban felejtem, és vissza kell forduljak a vízből. Mintha kezdenének kicsúszni a lábam alól a dolgok a nagy kapkodásban. Leginkább a kemény márgás fenék, mert megint majdnem megmártózok a derékig érő vízben, most egy kiálló fadarabot nem vettem észre magam előtt. Valahogy meg kéne nyugodni, mert ebben a felfokozott idegállapotban nem sok babér terem számomra, legfeljebb beszakadni, meg leakadni fogok, halat szákolni biztosan nem. Lótuszülésre nincs időm, de mély levegő, jó belégzés, aztán megmasszírozom a talpam. Jobb egy fokkal. Lassan odasündörgök a töréshez, csak azt nem tudom, hogy hogy fogom a megfelelő helyen úsztatni a nimfákat, mert pont a bedőlt fa, ami ilyen jóvá teszi a körülményeket, az akadályoz meg, hogy a márnák szájába tudjam sodortatni a csalit. Fél óra kínkeserves próbálkozás után semmi. Sajnos sehogy sem jó. Ha túl közel megyek, akkor biztos kiszúrnak a halak, távolabbról viszont nem tudom ott vezetni a legyeket, ahol kéne. Mindegy, próbálkozom azért mindenhogyan rendületlenül, mert a hatalmas márnák látványa egyszerűen megőrjít. Még egy óra eltelik, de még csak egy pöccintésem se volt. Kezd kicsit idegesítő lenni a szitu. Akárhogy okoskodok, ügyeskedek, akármivel próbálkozok, egy árva kapás nem sok, annyit se bírok kicsikarni. És ami a legrosszabb, hogy lassan már ötletem sincs, hogy hogy kéne beizzítani a halakat, pedig olyan egyszerűnek tűnik minden, hiszen itt vannak! Olyasmi ez, mint amikor a pattanásos zsenipalánta véletlenül betéved a testnevelési főiskola egyik koleszszobájába, ahol csak gyönyörű, szőke, nagymellű csajok riszálnak, de mivel suliba ugye a progmatra jár, szórakozni meg a sakkszakkörbe, nyilván csak elméletben tudja, hogy mit is kéne csinálnia, de pechére megitatják egy vodkanaranccsal, úgyhogy onnantól már elméletben se. Már azon gondolkodom, hogy bemegyek a francba a Komádi horgászboltba csontiért, 3 cseppólomért, meg egy kempingszékért, aztán megülök itt a limányban, mint az iszap. Nem fognak velem szórakozni ezek a böhöm nagy jószágok, hát azért mindennek van határa, főleg az én tűrőképességemnek. Még a telefonomra is ránézek, mennyi az idő. Megnyugodva konstatálom, hogy a bolt már bezárt. A végén még szentségtörést követek el. Mondjuk a kocsma még nyitva van, menekülő útvonalnak a későbbiekben az is egy megoldás lehet, mert ami itt van előttem, azt ép ésszel elviselni nem lehet. Még vagy egy óráig szerencsétlenkedek a megfoghatatlan halakkal totál eseménytelenül, úgyhogy elpattan a cérna. Kész, vége, befejeztem! Én ezt nem csinálom tovább! Szitkozódva kecmergek ki a partra, és roskadok magamba. Az a baj, hogy egyértelműen bennem volt a hiba. Egy valamire való horgász itt, most akkorát kaszált volna, hogy ihajj. Nem kezdem el most a történteket boncolgatni, inkább azon filózok, hogy most akkor mi tévő legyek? Eléggé fel vagyok ajzva, szóval haza még nem mennék, egyébként is még csak fél három. Domolykózni nincs kedvem. Ide visszamenni? Nincs az a pénz! Ez esetben viszont csak a kocsma marad. Szerencsére, arra azért van pénz. Pedig Isten lássa lelkem, tényleg nem akartam semmilyen bárjellegű italt fogyasztani, mert gépjárművel érkeztem, de mit tehet ilyen helyzetben az ember, amikor így megalázza magát? Nem inni kell? Hát, naná! Na jó, nem. Várok azzal az icce borral estig. Addig is, legjobb lesz, ha visszaoldalgok a szakáli híd alá, ott legalább működött valamelyest a tuti kis technikám. Mondjuk, annyira azért nem tuti, meg technikának nevezni is enyhén szólva merész, de legalább működött. Az a bombatervem, hogy egy órát elmotoszkálok ott, aztán ha nem jön semmi, és teljesen kilátástalan a helyzet, akkor felnézek még esetleg a bukógáthoz egy gyors terepszemlére. Ahogy megérkezek, boldogan konstatálom, hogy ismét nincs senki a helye(me)n, szabad a pálya. Na, akkor lessintsük meg, visszajöttek-e a márnák, vagy a paducok most, hogy ismét árnyékban van a hídtól a hely, és még ugaroltattam is pár órát a placcot!
Több, mint csököshágli
Szokásos csalik felkötve, én térdig a vízben, és már indul is az első úsztatás. Nagyon koncentrálok, szinte bűvölöm a szerkót. Lennie kell itt még halnak. A nagy sietségben elfelejtettem a hídról megnézni, hogy villognak-e, innen lentről meg mivel már olyan szögből süt a nap, és árnyékos a pálya, polárral se látok a víz alá, így hát csak reménykedem, hogy nem egy kád desztillált vízben sepregetek teljesen feleslegesen. És nem, ugyanis kapásom van! Sőt, meg is akadt valami! De csak pár másodpercig volt meg. Sajnos külső akadás, ott a pikkely a horgon. Nem örülök neki, de legalább kiderült, van hal előttem. Úsztatok tovább. Ahogy telnek a tíz percek, kezdek megint kicsit hitehagyott lenni, amikor egyszer csak elnehezedik a bot a kezemben. Elég fura volt, mintha akadó lenne, de hirtelen elindul. Mivel elfelejtettem akasztani, beleemelek egy határozottat, nehogy kiakadjon később a horog. Ez megvan! Azaz egyelőre még meg, de ne kiabáljuk el! Áll a sodrásban, mint a cövek. Én meg tartom, mert mást nem lehet vele csinálni. Szerintem ez is a szokásos méret lesz, nagyobb biztos nem. Olyan hat-nyolc perc múlva ő is megadja magát, végre megszákolhatom! Úgy látszik, ez a standard fárasztási idő.
A negyedik – gyönyörű hal
Az elmaradhatatlan fénykép után mehet vissza. Muszáj megörökítenem ezeket a halakat, mert nem hinné el senki, hogy tényleg ilyeneket fogok. Ahogy egyszer bölcsen megjegyezték anno a fórumon, mindenki csak akkor fog, amikor egyedül van. Hát én egyedül járok, de legalább fényképezővel! Kezd visszatérni a lelkesedésem, úgyhogy gyerünk, erőltetni kell még! Kb. az ötödik úsztatás után megint kapásom van! Na, csak beindul itt a délután? Megint elhamarkodom az örömködést, mert olyan másfél perc fárasztás után ez a hal is elmegy. A francba! Megnézem, hogy nem csorbult-e ki a horog a sorozatos leakadásokba, de jónak tűnik. Megy is vissza a két kampó, a levegőn nem nagyon lehet halat fogni! Mint egy jó házmester, szorgalmasan sepregetek tovább. Meg is van az eredménye, mert negyed óra múlva megint halam van! Ez most hamar kijön, óvodás méret. Visszaengedem, gyorsan el is iszkol a kis ficsúr. Ennek azért utána szólok, hogy küldje a bratyóját, ha lehet, mert vele még szívesen birkóznék egyet itt a lemenő nap fényében. Hát, a bátyó sajnos már nem jött, csak még egy ugyanilyen apróság. Egy fél órát bohóckodok még, de semmi. Kezd egy kicsit hűlni, így, hogy már nem jár olyan magasan a nap, ráadásul a karom is eléggé sajog, bevallom őszintén.
A pool mögötti feszített víztükör a lemenő nap fényében
Lassan eljutok a felismerésig, hogy be kéne fejezni már(n)a, mert egyrészt bőven túlteljesítettem a képzeletbeli kvótát, másrészt tényleg elfáradtam, és a halak is mintha megálltak volna. Éhes vagyok, szomjas vagyok, és kezdek fázni az egy szál ingemben. Felmegyek a kocsihoz, átöltözöm, elteszem a botot, orsót, kézbe veszem az ásványvizes palackot, meg egy madárlátta szendvicset, és ahogy szoktam, a gáton elfogyasztom jól megérdemelt uzsonnámat. Közben az esélyeket latolgatom, hogy vajon meddig marad ilyen jó az időjárás, mert hát egy ilyen nap után egyértelmű a helyzet: van még két nap felhasználható szabadnapom, úgyhogy amíg tart a vénasszonyok nyara, muszáj lesz visszajönni és fogni még pár folyami sodrófát! Arról nem is beszélve, hogy a technikámon se ártana csiszolni egy kicsit. Hazafelé még megállít pár percre az alföldi naplemente szépsége, úgyhogy vetek rá egy utolsó pillantást a komádi hídról, és egyúttal megköszönöm a folyónak, hogy ismét gyönyörű halakkal ajándékozott meg.
Sunset
Ekkor még semmi előjele nem volt annak, hogy az idei villámcsapásszerűen beinduló márnaszezonom (sose gondoltam volna, hogy egyszer nekem lesz ilyenem) ugyanolyan váratlanul fog véget érni, ugyanis másnap késő este már a műtőasztalon feküdtem, és az utolsó, horgászat szempontjából tökéletes másfél hetet kórházban töltöttem. Nem baj, a télen lesz időm kötözgetni, bújni az internetet, és talán arra is lesz lehetőség, hogy pár sokkal hozzáértőbb emberkét is ki tudok faggatni, hogy hogyan is csinálják ezt a művészetet az igazi profik. És ha ez így alakul, semmi kétségem afelől, hogy jövőre még többet lesz részem abban, hogy a Sebes-Körös sodrós vizeiben karikába görbülő bottal a kezemben, és széles vigyorral az arcomon fárasszam a bivalyerős márnákat. Sőt, ha a Jóisten igazán kegyes lesz hozzám, talán egy gigantikus példányt is sikerül valahogy horogvégre csalni azokból a halakból, amikhez idén még nem voltam elég jó horgász. Azért ehhez a rózsaszín vágyálomhoz esélyes, hogy a vízszintszabályzóknak is lesz egy-két baráti szavuk, de hát az ellen sajnos nincs mit tenni. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Hát még a román vízügy! De nem szabad csüggedni, mert ahogy azt tanult kollégám mondta egyszer: ha elveszíted a hitedet, vegyél magadnak másikat! Ja, nem, ezt másra mondta. Ide azt mondaná, hogy: aki nem márnázik, az nem is fog. Ezzel az oraveczi magassággal búcsúzom, na meg azzal, hogy ha nekem sikerült, gyerekek…
Úgyhogy márnákra fel!!!