Az Öreg-Túrhoz ezernyi szállal kötődöm. Anyai nagyszüleim, az ország legkeletibb végén kanyargó folyócska melletti kis faluban, Túristvándiban élték le az életüket. Gyerekként náluk töltöttem az iskolai vakációkat. Szintén helyi nagybátyám, az egykori tiszai halász, szabadidejében sokat „hargászik”. Ő hordott magával akkoriban, és tanítgatott az alapokra.
Itt kezdődött minden, így ivódott belém a vizek iránti szenvedélyes szeretet, a halfogás olthatatlan vágya…
Egyik fő célpontunk a domolykó, vagy ahogy errefelé nevezik, a „telény” volt. Horogra csalásuk igen jó esélyű időszaka a nyári szünet első felében, az eperfa termésének érése. Mint azt Bartha Péter megírta már, dunai kalandozásai kapcsán, ha a fa elég közel van a vízparthoz, amikor a túlérett gyümölcs a vízbe potyog, a halakat nagy területről bevonzza, mágnesként hat rájuk az édeskés potyakaja. Nincs ez másképp Túristvándiban sem. Ismertük ezt a sanszot, és nem hagyhattuk ki mi sem, mert gyakran olyan méretű (és fajtájú) pikkelyesek is előkerültek ilyenkor, amik egyébként szinte teljesen eltűnnek a zegzugos pályán.
Múlt évben, műlegyezve is tettünk itt egy kísérletet. Tóth Marcival fedeztük föl (újra) a gyerekkoromból megmaradt lehetőségeket. Bizony ezek, már csak jóval korlátozottabb számban állnak rendelkezésre. Szakértők szerint, a közeli szatmári vidék híres szilvapálinkájának érleléséhez, eperfa hordó feltétlenül szükséges. Sajnos a hordókészítés alapanyagigénye – főleg éjszaka, suttyomban… – , könyörtelenül szedi az áldozatokat.
Azért mégsem fulladt teljes kudarcba a vállalkozás. Hosszas, fárasztó keresgélés után, találtunk még néhány fiatalabb, éppen termő vízparti gyümölcsfát. Így végül igazán remek, jászkeszeg (itt: „búzáskeszeg”) fogásokkal tarkított, eredményes domolykózással zárhattunk. Azt talán mondanom sem kellene, hogy a horgász fejében működő bio-GPS, minden elektromos kütyünél mélyebben beégette a memóriába az értékes hely- és időkoordinátákat.
Akkor, mindössze azt az egyetlen napot tudtam rászánni a témára. Idén résen voltam, jó előre kértem egy hét szabadságot. Már csak azon kellett aggódnom, hogy a vicces hangulatú tavasz miatt megkésett természet, időben behozza a lemaradását.
Szerencsére, elég jól bejött a számítás. Olyannyira belenyúltam az idei eperhullásba, hogy még idősödő nagybátyám is elkísért párszor, pergető motyójával műlegyet dobálni. Mi több, Németh „NiNi” Istvánt és Bolyki „CÖC” Tomit is sikerült rábeszélni, hogy egy-egy napra tegyék próbára a szerencséjüket.
Vagyis, inkább a tűrőképességüket…
Mert a távolabbról nézvést varázslatosan szépnek tűnő, vadregényes táj, a valóságban kicsit sem az a romantikusan idilli legyes pálya ám, mint azt képzelnénk! Csupán olyan, amilyen lenni tud. Amilyennek lennie kell…
Újra meleg volt, sokkal melegebb, mint tavaly. Az ártéri „vendégmarasztaló” vegetáció is erősebben burjánzott. Nyakig érő gazban, csalánban, vagy éppen szúrós kökény meg galagonya bokrok között kajtattunk. Bögöly-pőcsik-tarkalégy-szúnyog-vöröshangya hadakat csapkodtunk – meddőn. A falu alatti mezőn, amin át az epres helyek többségét meg lehet közelíteni, birkákat kezdtek el ridegtartással legeltetni. A gyapjasok a vízparti csalitos árnyékba jártak delelni – melegük lehetett nekik is – , s ez meg az aljas, vérszívó rovarokat vonzotta mágnesként és kifogyhatatlanul. A fák alatt megszorult a forró levegő, az állatok szagával keveredve, olykor fojtogató lett az odőr. Csak a kitaposott csapákon keresztbe hálót fonó pókok gondoskodtak róla változatlan szorgalommal, hogy ne csupán az izzadságot kelljen a szemünkből kidörgölnünk, de mégtöbb szállal kötődjünk ide.
Ezeken viszont, a tikkasztó hőség ellenére is át kell verekednie magát annak, aki itt horgászni akar!
A víz 15-18 méter széles, a kiszélesedő malomgödröt leszámítva általában sekély, lassan áramló. Helyenként sással, zömében fákkal, bokrokkal szegélyezett, a felszínén szórványosan tökleveles. Medre iszapos, nehezen lábalható. Helyi látványosság az Európában egydülálló, teljesen fa szerkezetű, máig működő, de már csak műemlékként szolgáló vízimalom. Turista szezonban újra meg újra beindítják, amitől a víz tőle lefelé opálos, fedett.
(Jut eszembe: napijegy a vízre online váltható – „Tisza folyó és holtágai (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye)”, de a faluban csak a malom környékén volt hozzá elég térerő! Szállás a „Vízimalom Kemping Panzió és Étterem Túristvándi”-ban, a falusi vendégházakban, vagy a természet lágy ölén található.)
A legyeskedés partról, esetenként vízbe belépve művelhető. Az eperfával szemközti partoldalról, takarásból halkan érkezve („indiánozva”) kellett elfoglalni az optimális dobópozíciót. A vízben pláne óvatosan, minimális hullámkeltéssel kell(ett volna) mozogni – ami nem könnyű a bokáig-térdig érő iszaptól, meg a beleragadt kusza hordalék ágaktól, bedőlt fatörzsektől.
A partmenti fák lombja ráborul, összeér a folyó fölött, a hátunk mögött is szűkös a hely. Dobni csak rövid bottal, rollozva- és „íjászkodva” lehet (legalábbis én, egy 7’10’’-es, #4-es erősségűvel boldogultam).
Amikor fújt a szél, vagy ha madarak, mókusok csemegéztek fölöttünk (esetleg a társunk lökdöste meg a fát…), akkor az érett termések lehullottak. Ha voltak gyanútlan halak a közelben, azok elkezdték összeszedni a felszínen úszó bogyókat. Lapos tolóhullámokat, majd kisebb-nagyobb burványokat vetve árulták el jelenlétüket. Tőlük 50-60 centire kellett bejuttatni a csalit. Nem közelebb, mert az már riasztólag hatott!
A dobással tottyanósan kellett letenni a legyet, majd azt nem volt szabad megmozdítani, hagyni kellett szabadon sodródni – hacsak nem vette le valaki, már a vízbe esőt. A fentieket jól kivitelezni szintén nem egyszerű dolog, főleg hogy a legyes zsinór előszeretettel sodródik be a vízitök levele alá, meg a vízből meredező faágak közé.
15-16-os tippetet használtunk, mert vastagabbra egyszerűen nem jelentkezett érdeklődőnk. Sikeres akasztás után, ha a hal tökbe ment, a botot feszesen tartva vártunk keveset, s imádkoztunk, hogy a növényzetet szétrúgva, keveredjen ki belőle. Néha így is meglett az áhított zsákmány… Ha fába szaladt? Nos, nem szabad fába engedni!
Csak néhány pontos dobásra volt mód beállásonként. Lehetőleg kerülni kellett minden fölösleges, hirtelen mozdulatot. Muszáj volt óvatoskodni, mert a rafkós pikkelyesek, ha egyszer megneszelték a turpisságot, nem nagyon adtak több esélyt a következő egy-két órában – lehetett kutyagolni másik eperfáig. Ez, akár több kilométernyi mászkálást is jelenthet a dzsindzsásban, ami meg valljuk be, nem éppen felemelő élmény…
Itt egy link, az általunk használt fekete eperlégy kötős videójához (nyilván, fehér színben is kellett, és készítettem is…).
A teljes anyaglista a videó leírásában meglelhető, de azt még hozzátenném, hogy ennél a változatnál a zsenília altestre azért van szükség, mert az, megszívva magát vízzel, egy jó dobás segítségével beadja a légynek az igencsak fontos „pluttyanó” hangot. A polifoam a légy felúszó képességéért felelős – akkor tuti, ha a vizetérésekor kissé elmerül, majd rövidesen a felszínig emelkedik az utánzat. Az égetett UV-zöld szár, az elmélet szerint, „hot spot”-ként működik.
A horgászfelszerelés mellett ivóvízet, valamilyen fejfedőt, egy vízbe gázlásra alkalmas lábbelit, és esetleg valami rovarriasztó alkalmatosságot (meg egy marék nyugtatót…) mindenképp magunkkal kellett cipelni. A terep adottságai miatt hosszú, zárt ruházat is erősen javallott. Pont nem egy könnyed és kényelmes nyári korzózásra érkezik, aki vállalja ezt a kánikulás dzsungeltúrát!
Ráadásul az idén, a halak nem minden esetben értékelték a kitartást, furcsán gyanakvókká váltak. Gondolom azért, mert egyre több helyi pecás is érti már a csíziót. Ők érett gyümölccsel a horgon, elég hatékonyan és konyhára dolgoznak. Ahol megelőztek minket, ott aznap nekünk már nem termett sok babér, ami azért tudja frusztrálni az embert…
Mégis úgy vélem, hogy a nehézségeivel együtt, ennek ilyennek kell lennie! Ettől lesz valódi. Ettől lesz még értékesebb itt minden egyes legyes-fogás, mint ha az, valami „komfortosabb” vízen jött volna ki.
Mindenesetre, idén is csipegettünk. Vállalható domik mellett néhány jászt, vörösszárnyút, és NiNi egy apró szilvaorrút! Ez utóbbi azért unikális, mert még csak hallomásból sem volt tudomásom róla, hogy itt is van belőlük.
Íme néhány hal fotója, a teljesség igénye nélkül:
Érdekes, szezonvégi intermezzó:
Már messze nem volt a kezdeti habzsi-dőzsi, kevesebb eper volt a fákon és a vízben. Kialakult egyfajta verseny, a még lepottyanó kajáért.
Ezek ketten álltak a sodrásban, az egyik gyümölcsfa alatti, nyílt részen. Amikor megakasztottam az alsót, a másik elkezdte követni a horgon lévőt. Miután bementek a lábam előtti tökösbe, eltűntek a szemem elől. Azt hittem az én halam a csapkolódásával, már rég megugrasztotta a másikat. Ám miután a merítővel benyúltam az iszapos-tökleveles kavargásba, így emeltem ki onnan… 
Azt hiszem, ezzel el is mondam – meg is mutattam azt, ami most és így bemutatható. Néhány napon belül (kb. mire ez az írás megjelenik), teljesen lepereg a faeper, és a móka egy évre véget ér. De, mivel nagyon jókat legyeltem (/-tünk?) itt megint, ha rajtam fog múlni, én a következő szezonban újra bebújok majd a malom alatti dzsungelbe, eperléggyel telényezni!
Aztán, ha véletlenül, túristvándi öreg búzáskeszeg akad a horogra? Nos, az sem veszi el a kedvem – szerintem megéri a fáradtságot!
UTÓIRAT
2021. 07. 26. Szezonvég ide-vagy oda, meló után csak visszaevett a fene.
Most, hogy az eperfákon még mutatóba sem maradt termés, az elmúlt hetekben bevált helyek már nem tartották a halat. Betligyanús csatangolás közben figyeltem föl rá, hogy itt-ott, mégiscsak löttyen a víz. Némi hallgatózás és nézelődés után, megtaláltam az okát: időközben a zelnicemeggy fa (zselnice, májusfa, kutyafa) fanyar bogyója is beérett, a gyümölcsevő madarak legnagyobb örömére. Amit a vízbe szórtak, azt meg az eperfák alól kikopott domolykók-jászok szedegették össze.
Rájuk dobtam a nálam lévő felúszó, fekete eperléggyel, de csak néhány ráemelkedésig jutottam. A kutyameggy ugyanis elsüllyed a vizetérés után, a halak is vízközt ettek inkább. Erre nem voltam felkészülve, ezért improvizálnom kellett. A kocsiban volt az erdőkertesi pisztrángos dobozom. 10-es méretű horogra kötött, 3 mm-es rézfejű, rózsaszínű glo-bugot vettem ki belőle. Öngyújtó lángjával méretre pörköltem a szöszgolyót, majd fekete markerral átszíneztem.
Leosontam a partra, és ahol a legintenzívebb halmozgást láttam, beíjászkodtam a meggyalázott ikralegyet. A víz fölburványlott, a zsinór megfeszült, és ezzel be is indult egy új, számomra eddig ismeretlen játék.
Nah, csak győzzem jövőre szabadsággal…