Előszó
– „Miért legyezzünk pontyra?”
Nem tartom feladatomnak, hogy kedvet csináljak hozzá. Ha valakit hidegen hagy a téma, az nem vág bele, és kész. Nyugodtan döntse el mindenki saját maga, hogy – szabályos keretek között – mivel akarja eltölteni az idejét a vízparton. Viszont ezt engedje meg, másoknak is!
Szerintem a kérdést csak akkor kell komolyan venni, ha olyan teszi fel, aki még nem próbálta, de szeretné-, illetve ha próbálta és nem boldogult vele, de még nem adta fel.
Nekik szánom a továbbiakat!
– „Miért ne?!”
Nekünk nem nagyon van pisztrángos hegyi vizünk. Nincs lazacunk, sem tengerünk. És a külföldi túrák sem érhetők el mindig- és mindenkinek, korlátlanul. Még a hazai ragadozós vizek is eshetnek kívül a perifériánkon.
Pontyos vizet találni viszont nem kunszt, az ország bármelyik szegletében járjon is a legyes, „hála” az itthoni pontycentrikus telepítési szemléletnek. Ez a hal is nagyra nő, tud nagyon rafinált lenni, a horgon meg megy, mint egy gőzgép. Nem az a tipikus, sztereotip kopoltyús, amelyik az elsők között jut eszünkbe, ha műlegyezésről beszélünk, de a kedvenc horgászmódszerünket népszerűsítő mantra szerint, bármilyen halat meg lehet fogni így.
Nosza!
Egy kis históriázás
Pár évvel az után, hogy elkezdtem műlegyezni, már túl voltam az első legyes pontyaimon. Mivel azok csak véletlenül estek be, érdekelni kezdett, hogyan lehetne ezt tudatosan összehozni.
Szándékos hazai fogásokról elsőként Peti Balázstól olvastam, a blogja néhány bejegyzésében. Ő már akkor sikerrel dobált rájuk, amikor én még csak a Szinva, meg a Garadna jobb sorsra érdemes, apró pisztrángjait riogattam. Amikor ráakadtam a leírásaira, izgatottan olvastam végig azokat. Látott halakat és „pontyjeleket” keresve, jobbára klasszikus tavi legyezéssel fogta a halait, kisebb sztrímerekkel, pisztrángnimfákkal. Ha pontyos vízre keveredtem, megpróbáltam a jegyzeteire hagyatkozva, leutánozni őt. Egy gyakorlati bemutató biztos sokat lendített volna a dolgon, ám ennek híján (…), nekem még mindig csak elvétve sikerült akasztanom a megtalált halakból, ezért hamarosan további lehetőségek után kezdtem kutakodni.
„Google a barátunk!” Belefutottam néhány külföldi videóba, amikben kenyeres meg kutyatápos etetésen, őzszőr legyekkel fogták felszínről a pontyokat. Kipróbáltam, itthon is működött a dolog. De ez meg nem volt „tiszta” műlegyezés, még az én nyitottabb megítélésem szerint sem, így önmagában ez is kevés volt.
Később „újragondoltam” a matchbotos pecáimat, Felsőtárkányban. Ebből lett a „Fagyos pontyok” c. írásban megosztott indikátoros/Cornfly-os pontyozás. Ez már inkább ínyemre volt, ez indított meg igazán a lejtőn. Bajzát Zolival és Lindeisz Oszival csiszolgattuk a technikát. Egy darabig együtt, aztán ki-ki a saját ritmusában.
Mégis, számomra az igazi fordulópontot a cikk írása kapcsán megismert, Tóth (TM Lures – Flycarpin Hungary) Mártonnal való találkozás, és az általa guide-olt, közös pontyportyáink jelentették. Tőle láttam – többek között – azt is, hogy nem csak a klasszikus, meg a kajaszórós-kenyérlegyezés, vagy éppen az indikátoros-kukoricautánzás működhet, de az Amerikában divatos, másfajta megközelítés is.
Művelőik „freshwater bonefish”-ként emlegetik pontyot, és a trópusi tengerekben honos, népszerű műlegyes hal horgászatához hasonlítják a legyezését. Még a kifejezetten pontyokra kitalált legyeik (pl. Backstabber, Trouser Worm, Carp Candy variánsok, stb.) is, nagyban hajaznak a bonefish-legyezésben használatos, súlyozott rákutánzatokra. A felkínálás módja is hasonló, már ami az állandó halkeresést és a fenékközeli, lassú, szünetekkel megszakított csalivezetést illeti. De míg a „bónt” homokos zátonyokon, tengerpart menti sekély, átlátszó vízből, látott halakra, hosszú dobásokkal operálva fogják-, addig az édesvízi pontyot zavarosban is meg tudják találni és kapásra tudják bírni, jóval rövidebb távolságból, akár botvégnyire becserkészve a halat. Ez az ún.: „suspended dap„, ami igencsak izgalmas módja a pecának!
Hazai, tóparti horgászataira ezt adaptálta Marci sikeresen, és ezt mutatta meg nekem is, amikor először jártam nála, egyik kedvenc vizén. Egyszerűen csak „rákozás”-nak hívta a technikát. Saját játékába az úszó indikátor használatát vitte bele olyan esetekre, amikor a halak a rákozás kb. két bothossznyi hatótávjától kicsit bentebb jártak, és nem voltak hajlandóak kijönni a partszélbe…
A fentieket összegyúrva, azokat az aktuális helyzeteknek megfelelően variálva, már egy elég sok szituációt lefedő, széles repertoárból válogató, változatos és elég eredményes legyezést lehet kerekíteni a pontyolgásból.
Halkeresés
Az, hogy ott horgásszunk rájuk, ahol vannak, evidens. Mégis kiegészíteném azzal, hogy hamarabb jönnek a kezdeti sikerek ott, ahol sok van belőlük… A hazai pontyos vizek jellemzően algásak, zavarosak, nem-, vagy alig átlátszóak. Ez kicsit megnehezíti a műlegyezést. Mind nekünk a hal megtalálása-, mind a halnak a csali érzékelése szempontjából.
Sekély, maximum két-, két és fél méter mély tavakban, illetve ettől mélyebb tavak sekélyebb partszélein, padkáin szoktam próbálkozni. Megjegyzem, láttam Oszit, amint süllyedő polileader-rel tudott halat felmutatni mélyebből is, sőt én magam is fogogattam már, kb. hat méteres víz fenekéről, süllyedő végű zsinórral. De a mélység növekedésével romlik a horgászat pontossága, és egyre nagyobb szerepe lesz a mázli-faktornak. Én nem erőltetem.
Ahhoz, hogy sikerüljön megtalálni, és kapásra bírni, nem árt tisztában lenni a potyka táplálékszerzési szokásaival. Mivel ennek bőséges irodalma van, nem bocsátkoznék oldalakat kitevő boncolgatásba. Csak azt a néhány részletet emelem ki, amik alapján magam is boldogulok.
Mindenevő halunk általában csoportosan portyázik. Az élelmet legtöbbször a fenéken „porszívózva” keresi. Ha olyasmit talál, ami érdekli, akkor beszívja, kifújja, ízlelgeti, mielőtt lenyelné. Az efféle táplálékfelvétel a kapás azonosításában okozhat némi nehézséget, de egy kis trükközéssel (jelző használatával) megoldható a probléma.
Amikor a felszín közelében eszik, kevésbé finnyás, de a horgászt meglátva óvatossá válhat. Viszont ha már rászánta magát, ritkábban fúja ki azt, amit a szájába vett.
Természetes táplálékát vízi puhatestűek, férgek, rovarlárvák, rákok, növényi részek, illetve vízbe potyogó rovarok és gyümölcsök alkotják. Ritkábban az apróhalakat is lerendezik.
Más, „rendes” műlegyes halaktól eltérően, a pontyra kifejezetten jellemző az a felvett táplálkozási szokás, hogy olyasmit is megeszik, amivel természetes körülmények között nem is találkozna. Ez a telepített állomány tógazdasági reflexeiből ered, meg abból, hogy hozzá lehet szoktatni – , és a legtöbb vízben hozzá is szoktatják olyan dolgokhoz, amik egyébként nem szerepelnének az étrendjén. Emiatt van az, hogy sokszor szíves(ebb)en fogyasztják a különböző gabona magvakat, pelleteket, bojlit, pékárut, egyéb „civilizált” kaját.
Mind természetes, mind mesterséges tálálékának utánzataival meg lehet fogni, a kakaós vizek ellenére is. Ehhez azonban először meg kell találni, és a lehető legpontosabban meg kell határozni a helyzetét. Sokszor csak néhány centin múlik, hogy lesz-e kapásunk!
Segítségünkre van, hogy mozgásának, táplálékkeresésének jól látható jelei vannak akkor is, ha esetleg magát a halat nem is tudjuk megpillantani. Ezeket a jeleket szoktam figyelni:
- Iszapfelhők és „tailing”-ezés: amikor a ponty fejre állva turkál az iszapos mederfenéken kaját keresve, jellegzetes, gomba alakú „felhőket” ereget a kopoltyúin átszűrt, meg a mozgásával fölkavart iszapból. Ha sekélyebb a víz, gyakran látni a víz-, és a megturkált növényi korhadékok feláramlását is, vagy a hal farokvégét, amint annak erőteljes mozgatásával próbál a megfelelő pozícióban maradni.
- Túrások: mélyebb víz esetén, ha az előzők nem is látszanak, a felszínen szétpattanó, kisebb-nagyobb buborékok igen. Ezt hívjuk túrásnak. Intenzitása függhet a meder anyagától, a ponty/pontycsapat méretétől. A túrás nem marad egyhelyben – ellentétben a spontán gázfelszabadulással. Mozgása, iránya, a hal mozgásának irányát is megmutatja. Meghorgászásukkor figyelembe kell venni, hogy a felszínen megjelenő bubi, a mélység növekedésével egyre nagyobb mértékben tér el a haltól, a tavakon is létező áramlatok irányába. Három típusa érdekes számunkra. A „rózsa” egyértelműen a táplálkozó hal jele. Három-négy nagyobb buborék mellett, több apró pezseg, néhány másodpercig, tenyérnyi területen, majd abbamarad. A „gyöngysor”-t akkor láthatjuk, amikor a fenék közelében halad, helyet változtat a hal. Egyforma, közepes méretű buborékok sorozata. Az egyes léggömbök rövid időbeli eltérésekkel jelentkeznek a hal útvonalán. Ha pedig nem csak egy, de több hal van előttünk, akkor néhány négyzetméteren belül, helyben és időben random módon megjelenő, „szórvány” buborékok is mutathatják ezt.
- Növénymozgások: a nagy testű halak, keresgélés közben hozzáérnek, megnyomják, eldöntik a vízi növényzetet. A hínár sodródása, a nád/gyékényszálak tövének billenése, esetleg bedőlt fák ágainak ütődése, utalhat pontyok jelenlétére. Ha a megmozgatott növényszárakról csigát, rovarlárvát szedegető hal hangosan cuppog is a felszínen, szinte biztosra mehetünk…
- Pontyfürdés: a reggeli és koraesti órákban, fordul elő sűrűbben, hogy a hal, jellegzetes hangon csobbanva („pratykálva”), földobja magát a felszín fölé. A fürdő hal alatt, gyakran táplálkozó pontycsapat keresgél.
- Van úgy, hogy a felszínen, a felszín közelében, esetleg vízközt esznek: ilyenkor gyakran látható a hal (vagy a sziluettje), de a felszín libbenése, felszíni tolások, löttyenések, esetleg szürcsölések is elárulhatják őket.
- Látott hal: ha látjuk a táplálkozó halat, és dobótávon belül van, egyértelmű mit kell tennünk. (A megfelelő mélységbe küldhető léggyel, rá kell próbálni…)
- És van még egy eset, ami megérdemli a figyelmünket: ha látszólag passzív, napozó halakra bukkanunk. Ezek némelyike szintén kapásra bírható.
Műlegyek
Látására és rezgésérzékelésére kell hatnunk legyünk kiválasztásával. Kiváló ízlelésével nem számolhatunk, az aromákkal való „dippelés”-t – bár bizonyára eredményre vezetne -, én meghagyom inkább a golyósoknak (ti.: bojlisoknak)! Fontos, hogy a hal észrevegye a felkínált imitációt, persze ez még nem garancia arra, hogy meg is fogja enni azt.
Látása nem túl jó, közelre élesebb. Színlátása vitatott. Bár vannak favorizált, fogósabb(nak tartott), attraktor színek, amik gyakran fordulnak elő a működő csalikon (sárga, narancs, piros, pink, stb.), de az is megesik, hogy ugyanazon víz halai, az egyik nap fogósan tarka csalitól, másnap szinte menekülnek. A természetes színű utánzatoknak elvileg mindig működniük kellene, de ha annyira zavaros a víz, hogy nemcsak hogy ezeket, de még a világos, irizáló csalikat (vagy éppén a kontrasztos sötéteket) sem látja meg, akkor olyan, az aktuális helyzethez való légytípust érdemes választani, amelyik ducibb, kiadósabb falatnak tűnik, megmozgatva vagy süllyesztve nagyobb jelet hagy a vízben.
A teljesség lehetetlen:
– Chenille Dragonfly Nymph
– Foam Dragonfly Nymph
– Globug
– Cornfly
– Boris’s Carp Biscuit
stb.
A peca
Miután megtaláltuk a halat, el kell érnünk, hogy megegye a legyünket. A víz átlátszóságtól függően, kb. 0-50 cm távolságról szokott rámozdulni, tehát gyakorlatilag az orra elé kell kínálni. Ha messzebbre kell dobnunk, akkor is úgy tálaljuk, hogy a mozgásban lévő hal útjába essen, keresztezze azt, mire a hal odaér. Esetenként, ha nagyon riadozik a vízbe eső csalitól, akkor távolabbról indítva, nekünk kell behúzni elé.
Több mód van arra, hogy „megcsináljuk” a kapást. Mindig az adott helyzet határozza meg, hogy melyiket érdemes választanunk.
A sorrend, nagyjából az előforduló helyzetek sorrendje is:
1.) Etetés nélkül, partszélben, fenéken: látott és/vagy turkáló halakra, iszapfelhőre, növénymozgásokra. Erősen súlyozott rák- vagy szitakötőlárva, esetleg pióca utánzatokkal, backstabber-legyekkel. Ez az a „rákozás”, amit Marcitól lestem el. Rövid zászlón belendítem, kontroll alatt tartva leengedem a fenékig, majd onnan csuklóból elemelve, további 5-10 centis „pöccintésekkel” magam felé csalva mozgatom a hal orra előtt a súlyozott csalit, szinte a botspicc alatt, a kapásig, vagy a következő dobásig (engem kicsit a cseh nimfázásra emlékeztet ez a technika). Kapáskor egy-két határozott ütést lehet érezni ilyenkor a boton. Azonnal akasztani kell, amint megérezzük, különben halunk kifújja a nehéz legyet.
2.) Etetés nélkül, távolabbra, fenéken: főleg turkálásra, iszapfelhőre. Indikátorral. Az előbbi legyek jóval kevésbé súlyozott, de még viszonylag gyorsan süllyedő változataival (zavaros vízen sárga Carp Juan Worm-mal is). Lengetve vagy rollozva, túldobok a túráson, illetve a halon, majd megpróbálom rávezetni a csalit, rövid 15-20 centis húzásokkal, hosszú szünetekkel. Mélységet ilyenkor úgy igyekszek állítani, hogy a csali a fenék felett legyen, 10-15 centivel. Ha kapás van, apró röccenésekkel jelez az indikátor. Ritkábban elhúzással. Amint moccan a jelző, akasztani kell, nem szabad várni, mert ha megérzi a jelző ellenállását, sokszor inkább otthagyja, mintsem elhúzná! Ha ponty volt a tettes, megakad.
3.) Etetés nélkül, látott, napozó, passzívan grasszáló halakra: bár ez látotthalas peca, szintén kell felúszó indikátor. A jelzőn általában riadt elhúzás lenne az akasztható kapás, de rendszerint látom, ha valamelyik a szájába veszi a legyet, illetve van úgy, hogy a haladási iránya változik meg hirtelen, a csali sejtett irányába, és így beelőzöm az indikátor jelzését az akasztással. Tehát nem is annyira a kapásjelzés, mintsem a csali megfelelő mélységben tartása miatt van szükség ilyenkor az úszóra… Főleg a sárga Carp Juan adja, de ha túlzottan finnyásak/óvatosak, akkor nagyon lassan süllyedő, természetes színű szitakötőnimfákat is kipróbálok. A mélységet úgy lövöm be, hogy a halakkal szemmagasságban, vagy kicsit alattuk legyen a nyugalomban lévő csali. Lesem a halak mozgását. Úgy próbálom letenni a vízre a cuccot, hogy finoman érjen felszínt, és a süllyedő csali valamelyik hal útját keresztezze. Vagy túldobok az útvonalukon, és megpróbálom valamelyik elé behúzni úgy, hogy amikor a hal közelébe ér, pont süllyedő fázisban legyen a légy. Ugyanígy járok el akkor is, ha mozdulatlanul napozgatnak. Az orruk előtt mozduló/süllyedő csali, némelyikből kiváltja a kapást.
4.) Etetés nélkül, felszín közelében eszegető pontyokra: ilyen általában akkor van, ha valami felúszó kaja bőven van a felszínen, ha „rajzik” valami… Kora tavasszal a szomorúfűz sárga, kukacszerű barkája (ezért készült anno az első Carp Juan-om, akkor még súlyozatlanul…), aztán a cserebogárrajzás (polibogarak), a fűz/nyárfa pöhő (Lee kenyérlegyének fehér polifoam-mal megemelt változata), majd a faeper érett termése, később a vízbe potyogó ringló ( nagyobb Globug-gal utánzom) a menü. De a nyári kagylódöglés, meg a vízicsigák csoportos sodródása, esetleg a szúnyoglárvák tömeges emelkedése is, felszíni táplálkozásra sarkallhatja a pontyokat. Ilyenkor a „rajzó” kaja úszó (általában polifoam-mal tuningolt) utánzatait próbálom megetetni velük. Ha sikerül, látványos, és sokszor hangos szürcsöléssel tüntetik el a legyet. Akasztáskor érdemes az „Isten áldja a királynőt”-metódust használni (egy ütemet várni a bot emelésével – amíg a fenti mondatot elmormoljuk), hogy a hal a csalival elforduljon, és így az akasztással ne rántsuk ki a szájából!
5.) Etetés nélkül, (nem teljesen…) vaktában dobálva: ha pontycsapatot sejtünk – pl. pontyfürdés alatt -, távolabb, mint azt elérhetnénk a nagyobb légellenállású, indikátoros cuccal, néha beadja a kapást a fenék közelében vontatott, megfelelő méretű (apró…) sztrímer is. Főleg a Wooly Bugger, de más-, babahalat utánzó, lágy mozgású műlégy is. Dobás után a fenékig leengedem a legyet, majd azt ott szakaszosan, nagyon lassan, hosszú szünetekkel, visszacincálom a halak között. Ilyenkor (ha van…) a kapás elakadásszerű, ritkábban a zsinórvéget megmozgató, oldalazó elhúzások. Mivel azonban, a távolság miatt ez is úgy működik, mint a többi módi, a túl nagy mélységek esetében – azaz túl sok múlik a szerencsén -, ezért így, csak ritkán próbálom őket becsapni.
És akkor jöjjön a youtube videókból megismert, ellentmondásos technika, az „ördögtől való hujujj”, a „szürke zóna”:
6.) Pontylegyelés etetéssel…
…amikor legyes cuccal ugyan, de etetés segítségével – mintegy „mesterséges rajzáson” kínálja fel a legyeit a pecás, és arról fogja a pontyot. Mindjárt ide sorolnám azt is, amikor a műlégy, a pontynak nem a természetes táplálékát, hanem az emberek által beszórt, „civilizált” kajáját utánozza – amikor mások etetésén „elbutított” halakra horgászunk.
Ez a gyakorlat tagadhatatlanul elrugaszkodott a tradícionális műlegyzéstől, ne áltassa magát, aki használja! De, mint utaltam már rá, a ponty sem klasszikus célhala a műfajnak, így „túlhisztifikálni” is felesleges a dolgot… Míg pl. pisztrángra sok helyen kifejezetten tiltják mindkettőt, addig pontyos vizeken általában megengedettek. Bár egyre ritkábban folyamodok ezekhez (mert nekem is vannak fenntartásaim velük kapcsolatban), de azért hoztam szóba mégis, mert létező technikák, és a videók tanulsága szerint, (külföldi) pontylegyesek között elfogadott(abb)ak. A vízen pedig simán belefuthatunk olyan pontyos-szituációkba, amikor választanunk kell, hogy vagy ész nélkül erőltetjük a beidegződéseinket, és nem fogunk semmit-, vagy tudomásul vesszük, hogy ez a hal ilyen, és mi alkalmazkodunk az ő viselkedéséhez.
Ha nagyon szélsőségesek a körülmények, például hidegvizes pecák alkalmával, amikor máshogy már egyáltalán nem működik, vagy ha olyan (pl. teltházas) pályákra tévedek, ahol nem mehetek a halak után kedvemre, nekem nem derogál(t), hogy így csaljam magam elé, így késztessem mozgásra a passzív pontyokat, vagy hogy ilyen legyekkel horgásszak rájuk…
Szűkebb baráti körömben beszélgettünk az alábbi képen látható halról. Egyesek részéről fölmerültek bizonyos „etikai kételyek”, eme legyes-fogás „tisztaságával” kapcsolatban. Ezért úgy tartom tisztességesnek, hogy előadjam a részleteket. Íme hát…
Kora tavasszal, harmadmagammal egy olyan tavon legyeltem pontyra, ahol a helyet jól ismerő vendéglátónk azt az infót adta, hogy:
– „Itt az év felében, strandolók által bedobált minifánkon, meg kenyérdarabokon híznak a halak.”
Délelőtt tíz óra körül megérkezett egy markáns hidegfront. Az egyébként is rapszodikus kezdeti kapások után, süketebb, esős-szeles időszak következett. Ezért felfüggesztettem a meddő pecát, és a tó egy szélcsendesebb szögletébe húzódva, a reggelim elfogyasztására készültem. Amikor a békönös kiflit elővettem, eszembe jutottak gájdunk szavai, így mielőtt falatozni kezdtem volna, letéptem a péksüti csücskét, és a vízbe hajítottam. Érdeklődve figyeltem, hogy mi történik vele ezután.
Először a razbórák kezdtek hangos csipkelődésbe a lassan ázogató kiflivégen. Nemsokára néhány kárász is megjelent alatta, hogy nagyobb darabokat elcsenve, kivegyék részüket a potyából. Végül egy bő másfeles ponty azzal tett pontot a nagy nyüzsgésre, hogy egy slukkra beszürcsölte a maradékot. Kíváncsian bedobtam a reggelim másik végét is. A történések rövidesen ezzel is megismétlődtek. Fölkötöttem hát egy 4-es horogra applikált, mosogatószivacs-darabkából készített, felszínen úszó kenyérlegyet, és az előbbi események közelébe lengetve, csattanósan a vízre tettem.
A pontyok nem minden gyanakvás nélkül fogadták az ízetlen „izé”-t, de azért volt rá néhány kapásom. Ha a halak aktivitása csökkent, a nálam lévő másik kifliből további darabokat a vízbe szórva, igyekeztem újra fölkelteni az érdeklődésüket.
Én éhen maradtam ugyan, de ennek árán, a zorddá vált időjárás ellenére, több mellészedés és szedés nélküli elfordulás közepette, fogtam négy pontyot a felszínről, köztük a képen láthatót is:
Röviden ennyi a történet, mindenki levonhatja magának a megfelelő konklúziót!
Ha elfogadjuk a módszert, akkor illesszük a sor végére, mert ott a helye (…de, van ott helye…)! Mind a mederfenéken, mind a felszínen alakítható ki „mesterséges rajzás”, egy kis potyakaja szórásával.
A.) Fenéken a MŰHOSZ oldalon már leírt, indikátoros/Cornfly-os technika általában jól működik. Akkor is beválik a számításunk, ha nem is mi magunk szórjuk a kukoricát, hanem a rendszeres natúrcsalis, pontyos-keszeges horgászok szoktatták hozzá a halakat (mint az később világossá vált, ez utóbbi történt Felsőtárkányban is, amikor a kukoricautánzatokkal horgásztunk). Ha szórunk, nyilván nőnek a fogási esélyek, de csökken a „műlegyezek- élmény”…
Annyi változatosságot lehet vinni a kukoricalégy kötésébe, hogy vagy eleve süllyedőre súlyozzuk a polifoam-ból készített utánzatot, vagy meghagyjuk „popup”-osan felúszónak, és sörétet nyomunk elé, a tippetre. Ennek távolságát a légytől úgy választom meg, hogy amikor a sörét a fenékre ér, a csali a kívánt magasságig emelkedhessen el, a fenéktől kb. 5-30 centire. Ezt a pontyok kapókedve határozza meg.
Mélységállítás, jelzés, akasztás hasonló az etetés nélküli, 2.)-es pontban leírtakhoz.
B.) Felszíni etetés lehet kenyér (pékáru), kutyatáp, felúszó pellet, stb. Szórhatjuk mi magunk, de ahol a kirándulók/strandolók/pecások már megismertették a halakkal a felszíni kaját, működhet szórás nélkül, látott halra, de néha csak úgy, találomra dobálva is. Őzszőr, szivacs, polifoam utánzatok a nyerők. Bár a „rajzás” nem természetes, az egyébként viszonylag ritka felszíni kapások látványa valamelyest kárpótolhatják a horgászt…
Ha leveszik a legyet, onnan ugyanolyan minden, mint a 4.)-es pontban leírtaknál.
A felszerelés
A bot 9’-10’ hosszú, nyáron #8(10)-, télen, hidegebb víz esetén elég lehet akár #(6)4-es osztályú is. Zsinórból egy a bothoz való, úszó típusúra lesz szükség. Az orsón sokszor jól jön a megbízható fék. Állítólag megszokás kérdése, de én pontyozáskor nem nagyon szeretném mellőzni… Mindenképpen jól egyensúlyozza ki a botot, és férjen el rajta minimum 50-70 méter backing is!
Fenékre (fenék közelébe) leengedett csaliknál, a leader 1 métertől rövidebbre kurtított, 0x-1x-esre vékonyodóhoz (vagy ugyanilyen hosszú, vastagabb monofilhoz) kötött, vízmélységnyi 16-26-os monofil. A tippet 40-50 centis fluoro. 14-es hideg vízben, nyáron akár 26-os is (főleg, ha akadós a terep).
Felszíni pecához nem rövidítem meg a 9’ hosszú, 1x-esre vékonyodó, gyári leadert. Ennek végére kötöm a tippetet. Ebben az esetben az, akár 1-2 méter hosszú is lehet.
Indikátornak hidegben jó a „fika” (a Loon, vagy más cég úszó gyurmája). Melegben ez lágy, leesik a zsinórról. Ilyenkor a Wapsi „L” méretű, football indikátorát használom. Egy tipp, az utóbbihoz: amennyiben a pálcikás rögzítésűt használjuk, a légy felől bökjük azt a jelzőbe! Máskülönben elég gyakran gubancolódni fog a dobott motyó.
Kell még egy hosszú nyéllel, meg apró szemű és puha anyagú hálóval szerelt merítőszák, horogszabadító, polárlencsés szemcsi.
Meg a kiszemelt vízen előírt, egyéb, (főleg) halkíméleti eszközök…
Halkímélet
Mivel gyakorlatilag csak nagy halak fogásáról témázunk, van néhány olyan vonatkozása ennek a dolognak, amit figyelembe kell vennünk. A golyósok pontyos-gyakorlata, e tekintetben vitathatatlan. Ha nekik megy, egy kis odafigyelés tőlünk is elvárható… A lényeg a hal!
– Van, ahol megkövetelik, de ahol nem, ott is használjunk a várható halmérethez igazodó, nagyméretű merítőszákot! Apró lyukú, puha anyagú hálóval! Ha elérhető, akkor gumisat. Partról horgászva a rövid nyél is felejtős: a végjátéknál könnyen a botunk töréséhez vezethet a kényelmesség.
– Sebfertőtlenítőt (főleg vízoldhatót…) a halnyálkára fújni, majd a halat a vízbe visszatenni – nekem kissé barokkos túlzásnak tűnik… De van ahol kötelező, ott muszáj lesz használni. Sokkal sarkalatosabb, hogy legyeinket kössük szakáll nélküli horogra (vagy nyomorgassuk szakállnélkülivé)! Kevésbé roncsol, megkönnyíti a horogszabadítást a halból (de akár magunkból is…), a feszesen tartott cuccról nem fogunk emiatt halat veszíteni. És ne használjunk túlzottan vékony húsú horgokat! A sokszor hosszas fárasztás alatt, ezek végighasítják a ponty puha száját. Még a felszíni legyeknél is törekedjünk az ésszerű kompromisszumra: inkább tekerjünk föl kicsit több polifoam-ot, őzszőrt, a vastagabb horogra!
– Pontymatracunkat mindig vizezzük be frissen, mielőtt rátennénk a halat! Ha nem használjuk a bojlis huncutságot (egyes vizeken szintén megkövetelik…), halunkat puha, vizes felületre tegyük le a horogszabadítás, fotózás, méregetés idejére. Ha nincs jobb, hagyjuk a vizes merítőszák hálóján! Egy trükk: amikor nagyon ficereg, finoman takarjuk le pontyunk szemét, megnyugszik tőle.
(Mellesleg, meggyőződésem, hogy Cn’R pecában a méricskélésre nincs is semmi szükség, ha a saját örömünkre, és nem valami verseny miatt horgászunk: attól, hogy centizgetjük, már nem lesz nagyobb a kifogott halunk – csak fölösleges tortúra neki…)
– Vizes kézzel érintsük a halat! Ha kézben tartva fotózzuk (segítőtárs vagy időzítő/távirányító segítségével), ereszkedjünk fél térdre, vagy guggoljunk! Soha ne emeljük magasra, mert ha kicsúszik a kezünkből és leesik, sanszos hogy belepusztul!!! Amikor kézben tartjuk, ne nyúljunk a szemüregébe, se a kopoltyújába, és ne szorítsuk agyon! Egyik kézzel az álla-, másikkal az anális úszója környékén támasszuk alá úgy, hogy ha billenne, felénk tegye azt!
– Viszonylag jól tűri a stresszt,„strapabíró” hal, de ettől még ne húzzuk el a levegőn töltendő idejét! Főleg nyári kánikulában. Télen, mínuszos levegőhőmérsékletnél meg – ha egy mód van rá – , egyáltalán ne is emeljük ki a vízből!
Visszaengedésénél figyeljünk arra, hogy önerőből tudjon elúszni!
Zárásul
Ennyi. Egyelőre…
Nem írhatom azt, hogy véget ért a sztori, hisz’ folyamatosan változik, fejlődik. Újabb és újabb fogós legyek szültnek a légykötő asztalokon, a felkínálásuk módjai sem forrottak még ki teljesen. Az utóbbi időben „külhonban” is egyre többen foglalkoznak már vele, onnan is mind több infóhoz lehet jutni ezzel kapcsolatban. De kezdésnek már ennyi is elég lehet egy jóféle pontylegyeléshez.
Jóféle, mert nagy és erős halakat lehet célzottan, precíz műlegyes horgászattal megfogni. Hazai vizeken is…
