Egy legyes VB margójára – a konklúzió
Csorbai Balázs, 2017. november. 12.
Az elmúlt három részben elsősorban az elért eredmények és technikák objektív bemutatásáról volt szó. Az utolsó etapban viszont már szubjektív módon értékelném a “bizonyítványt”, és ami ennél talán fontosabb, leírnám a véleményem a hogyan továbbról, hisz elértünk egy olyan ponthoz, ahol közösen kell eldöntenünk, hogy merre is haladjon a hazai műlegyes sport.
Amikor anno kiderült, hogy Szlovákiában kerül megrendezésre a VB, úgy éreztem, hogy itt van az a lehetőség, amivel nagyjából ki lehet deríteni, hogy mire képes a magyar legyes válogatott, ha sikerül kompromisszumra jutniuk a hazai résztvevőknek. 2015-től dolgoztunk azon, hogy a lehető legjobb csapat jusson ki. A helyszínen szerveztük a válogatót, legalább 30 napot horgásztunk két év alatt a régióban. Minden versenypályáról relatíve sok információval rendelkeztünk. A hardverrel sem álltunk rosszul, sok tekintetben a legjobb csapatokhoz mérhető felszerelésünk volt. Voltak persze hiányosságok, de ezt lelkesedéssel és pénzzel próbáltuk pótolni. Egy kisebb afrikai ország költségvetését költöttem a versenyre, de valószínűleg a többiek sem tettek másként. Ezek után az eredmény olyan lett, amilyen. Sok tekintetben egyet kell értenem Marabúval, aki szerint ez péksütemény a javából (gyk.: bukta). Még akkor is igaz ez, hogy ha számokat nézegetve már valamivel árnyaltabb képet kapunk: a 22. helyezett lettek még 10 %-os eltérésen belül vannak. A csapattagok eredményeit nézetgetve is látható, hogy Ádám és HBali teljesen vállalható eredményt hozott, de még a többiek szektor helyezései között is voltak olyanok, amiket nem kell szégyellni (Nini horgászott szektor 15.-öt, Viktor és én szektor 12.-t). A baj inkább az, hogy mindenkinek volt gyenge vagy nagyon gyenge szektora: Ádám 25. lett a Vágon, HBali szektor 28. az Árván, Viktor 29. a Vágon, mi Ninivel meg két 30-ast is betettünk a közösbe sajnos. Főleg ez utóbbi igen fájó, mert ha csak gyenge közepest (mondjuk 25. helyeket) tudunk teljesíteni, akkor a csapat a 25. helyen zár.
Kérdés az, hogy miben jobbak az előttünk végzett csapatok? A kérdés elég összetett, de talán megvilágítja a legfontosabb eltérést az az eset, amikor a csónakos szektorban Nini együtt horgászott a későbbi egyéni második, de csapatban világbajnak francia Gregoire Juglaret-tel. A fiatalember a forduló előtt elmondta Nininek mivel fog horgászni, sőt felajánlotta, hogy ad legyet is (Nini készletében volt mindkét nyerő légyből!), majd megmutatta a technikát, sőt amikor szükség volt rá (mert a parton maradt) adott kölcsön Nininek egy DI-5 süllyedő zsinórt is. Az eredmény 13:2 lett a franciának. Nini nem dobott kisebbet, a helyben sem lehetett nagy eltérés, a felszerelés is kb. az utolsó elemig ugyanaz volt. A különbség szerintem a gyakorlatban, a sebességben, a váltások (vagy azok elmaradásának) magabiztos megválasztásában volt. Nagyon hasonlót tapasztaltam én is szinte minden szituációban. Sokat beszélgettem a középmezőny elején végezett bolgár és finn sráccal. Az alap repertoár kb. ugyanaz, mint a mienk. Nem voltak csoda legyek, sose látott felszerelések, csak rengeteg gyakorlat és tapasztalat. Az igazi menők egy évben minimum 250 napot horgásznak, ráadásul nem az otthoni kedvenc vizükön, hanem lehetőleg nagyon eltérő karakterű vizeken szerte a világon. Ha a magyar csapat eredményeit nézzük, akkor ugyanez a trend figyelhető meg. Bár Ninivel mi ketten gyakoroltunk a legtöbbet, mégis mi végeztünk a legrosszabbul. Ádám és HBali nemzetközi versenytapasztalata remekül visszatükröződött, de még Viktor pergető versenyekről származó rutinja is sokat lökött az elért eredményein. Lehetne itt hivatkozni arra, hogy Nini és én is többszörös magyar bajnokok vagyunk és versenyeztünk eleget, de ez egyszerűen nem ugyanaz a liga. Ezek a tapasztalatok az első forduló végéig értek valamit. Utána már nem lehetett az előre szerkesztett kottákból játszani: gyorsan kellett improvizálni és magabiztosan váltani. Na, nekem ez nem ment. Mind a Belán, mind az Árván ezen úsztam el. Az első esetben nagyon sokáig ragaszkodtam ahhoz a 4-5 taktikához, ami korábban működött (sajnos az előttem szereplő Nini és GViktor eredményében sem láttam meg a gondot), a második esetben pedig a hatalmas szektor, és a korábbi “siker” elterelte a figyelmem egy potenciális lehetőségről.
A VB egyik fontos hozadéka a rengeteg külföldi kapcsolat
Mit lehet tenni, hogy a jövőben ne lapogassa a hátunk a holland kapitány “Hungary is my favorite team!” felkiáltással (nagyon boldogok voltak, hogy a luxemburgiakon kívül valaki mögéjük került)… Az első verzió, hogy nem megyünk. Ezzel nagyon sok probléma lekerülne a napirendről, és elhihetnénk, hogy ugyan nem indulunk, de ha X, vagy Y elindulna, biztos elkenné a csehek-franciák-spanyolok száját. Ráadásul a versenyekre fordított (a legyezésben jelenlévő erőforrásokhoz képest nagyon komoly) energiát átforgathatnánk valami produktívabb területre (gyerektábor, vízkezelés, legyes sulik, mozirjés-sanos bulik stb.). Másrészről a versenyzés nagyon sokat adott a hazai legyezésnek. Akárhol verseny alakult ki, ott mindig rengeteg tudás kerül be a rendszerbe. Így volt ez anno a dobásnál, de így van ez most a VB után is. Sokan megkeresnek, hogy szeretnék megnézni a legyeket, kérik, hogy mutassuk meg a kint használt nimfás technikákat. Jó példa, hogy valószínűleg ezután már senki nem fog a Belára, mint kizárólag szárazlegyes vízre tekinteni, így talán sikeresebben fog horgászni az a hétköznapi horgász is, aki egy családi nyaralás alkalmával elvetődik a Tátrába.
Ha viszont elindulunk, akkor persze szeretnénk minél előrébb végezni. Némi tapasztalattal a hátam mögött igazat kell adnom Paskay Ernőnek, aki kb. 5 éve azt mondta, hogy ha legjobbak mennek ki és nagyon kijön a lépés, akkor a magyar válogatottban maximum az utolsó harmad első fele lehet benne. Ez egyszerűen a magyar lehetőségekből adódik. A finneknél 100-150 komolyan vehető versenyző van. Ez már olyan merítési alap, amiből egy igen komoly (és szerintem szinte nyomonkövethetetlenül bonyolult) bajnokság után kialakul az az 5-10 fő, aki rendszeresen járja a világversenyeket. Nálunk 15-20 embernél többet biztosan nem érdekel olyan szinten ez a sport, hogy számolni lehessen vele egy VB indulás kapcsán, ráadásul ebből a merítésből még kisebb az a szám, aki legalább 30-40 különböző vízen horgászott már, arról nem is beszélve, hogy melyikünk horgászik évi 200+ napot? Amíg ezek nem adottak, addig nem marad más hátra, mint egy közös tudásbázis építgetése, az erőn felüli egyedi vállalások és a reménykedés, hogy majd az adott pillanatban eszébe jut az éppen ott állónak, hogy az ötméteres víz szélében érdemes néha domit keresni a partról…
